Bia 25

Életem legelső teljesítménytúrája: 25 km szakadó esőben...

Teljesítménytúra. Mi a csuda is ez valójában? Nézegettem a túrafüzetet, megszemléltem, meghallgattam minden infót tanáromtól, ki ezt a Bia túrát is szervezte. Hát lássuk: megadott időintervallumban odajutunk valamely közlekedési eszközzel a rajthoz, kapunk egy kis füzetet, merre-hogy kell haladnunk, amelyet az adott helyeken le kell pecsételtetnünk igazolandó, valóban ott voltunk-e. S minden túrához jár egy maximális idő, távolság és szintkülönbség függvényében, meddig kell legkésőbb megérkeznünk a célhoz. Jutalmul pedig általában jár oklevél és kitűző, no meg közben akár egy-két zsíros kenyér avagy üdítő, csoki is. Dióhéjban ennyi. Ja, és egy jótanács: figyeld a jeleket: túristajel a fán, kövön, vagy pedig szalag a fák ágain. És hajrá! Élvezd a túrát! És persze a természetet!

Edi barátnőmmel és néhány osztálytársunkkal vágtunk neki az útnak: hat lány! A túra útvonala Biatorbágy és Sóskút közt haladt, két kedvenc falum, melyeket nagyon is jól ismertem, gyerekkorom óta. Hát lehet ezt kihagyni? Biáról át Sóskútra, majd vissza, a másik oldalon. Izgalmasnak ígérkezik a program, alig vártuk már a túrát. Vonat Kelenföldről negyed óra, s íme, Bián is vagyunk. Az idő "ólmosan fáradt", vagyis egyhangú, csendes eső fogadott minket. Ma nemhogy eltűnt volna a felhő, abba se hagyta a szakadást egy percre sem. Még a kedvünkért sem volt hajlandó egy napra megszűnni az égi áldás.

A vonatról leszállva az útszéleket már kisebb tócsák foglalták el, mi óvatosan kerülgettük őket, akkor még nem gondoltuk volna, hogy ezek miniatűrök ahhoz képest, amilyenekkel szembe fogjuk magunkat találni. Nem csoda, hiszen ez az első ilyen kirándulásunk, tapasztalatlanok voltunk, még nem tudtuk mi vár ránk. Mind a hatan felöltöztünk, sapka, esőkabát, kapucni is előkerült az eső ellen védeni magunkat, de nemigen használt. Az eső került ki győztesen a csatából.

A Viaduktnál kisebb tömeg fogadott minket: a szervezők és a köréjük sereglett jelentkezők alkották e csoportot. Meglepődtünk, mert nem gondoltuk volna, hogy ilyen sokan lesznek. Azt hittük csak mi vagyunk ilyen őrültek, hogy egy végig esősnek ígérkező napon 25 km-es túrának nekivágunk. De úgy látszik nem mindenkit rettentett meg egy kis víztöbblet az égből.

A Viadukttól balra indultunk el. Utunk sármentesen kezdődött, még egyikünk fejében sem fordult meg, hogy milyen "iszappakolások"-ban lesz részünk a nap folyamán. Szép kényelmesen bandukoltunk, fel is tűnt, hogy sokan megelőztek minket. Egy-két kanyar után, ahol néhány métert esett az út, kezdődtek a csúszkák: a sár beborította az utat, s mi csigalassan ereszkedtünk le. Később örültünk, ha csak ilyen csöpp csúszda van, de itt még minden új volt. Az elmúlt napokban leesett esőmennyiség s a mostani egész napos eső betett a földnek - és nekünk is. Az eleve is agyagos földet olyan korcsolyapályává változtatta, hogy mi - mint egyszerű halandó túrázók - egyfolytában jobbra-balra csúszkáltunk. Egyszóval dagonyáztunk. Megkezdődtek a potyogások, annak köszönhetően, hogy a sár kezdett felülkerekedni rajtunk.

Az első állomáshely Kőorr volt. Oda már levelekkel borított kis ösvény vitt fel, így csúszásmentesnek volt mondható. A táj csodás lehetett volna, de mindent köd borított. Így amit láttunk, az a tejszerű fehérség volt, amely körbefogta az egész tájat. Az erdőben is megjelentek ezek a "vattapamacsok", körülölelték az egész vidéket, a távolabbi fák belevesztek a párába. Ennek is megvolt a maga varázsa. Nemsokára a piros jel helyett a sárga nyomát kellett követnünk, épp valami meredekebb sártengeres emelkedőn váltott át. Később egy lankásabb erdős részbe értünk - s a csöndet gondolom felzavartuk -, két őz vágtatott el előttünk, s jobbra eltűntek a tejfehér ködben. Nem is voltak olyan messze tőlünk. Szerencsénkre a vaddisznók nem óhajtották megtekinteni szerénységünket. Nyílegyenes széles út vezetett a Dobogó-hegyre. Itt is lepecsételtettük a papírokat, s haladtunk tovább a sárga jelen. Itt már elkezdtük számolgatni, Biához, vagy Sóskúthoz vagyunk e közelebb?

Hamarosan nyílt terepen folytattuk utunkat. A táj jellege megváltozott. A számomra jól ismert füves - enyhén bokros - köves környezet jelent meg. Gyerekkorom ismerős tájai. Balról óriási radarok integettek felénk - szó szerint! Baktattunk tovább, szerényen, a szakadó esőben. A víz mindenütt megjelent rajtunk is, de az csak akkor tűnt fel, amikor a zsebemből előhalásztam egy zsebkendőt, s szó szerint vizet tudtam facsarni belőle.

Embert alig lehetett látni, csak időnként láttunk egy-két árnyat előttünk feltűnni, s a néhány előzőt leszámítva magunk voltunk a természettel "hetesben". A bokrok csupasz ágain fantasztikus szépen ültek sorjában a vízcseppek, mint megannyi gyöngyszem, úgy borították be a kopasz barna gallyakat. A természet néma maradt, még madárdalt sem hozott felénk a szél. Még túl korai az idő, február van, pedig tavasszal és nyáron pacsirták, gyurgyalagok, fecskék fogják benépesíteni a vidéket. Még nem ébredt fel a természet mély álmából.

Utunk később nem ezen a széles úton folytatódott, hanem a hegyre vezetett fel. Ekkor bukkant fel Sóskút előttünk, szinte a lábunk előtt hevert, mint valami játékszer. Most is látszott, hogy a hegyek milyen kedvesen körbeölelik a falut. Emiatt a dimbes-dombos vidék miatt szerettem meg annyira ezt a vidéket. Az ellenőrző pontot elhagyva nemsokára beértünk a házak közé. Jól mutattunk a több kiló sárral megrakott öltözékünkben, de senki se látott, mindenki visszahúzódott a házakba, az orrukat se dugták ki ilyen időben. Bezzeg, mi... A Petőfi utca felső részén bandukoltunk csendesen, majd a régi hídon át jutottunk el a Híd vendéglőbe. Tömeg volt, mintha most lett volna a túrázók csúcstalálkozója. Némi forralt borral feltöltve folytattuk utunkat balra fel a hegyre.

Itt elég meredek csúszka fogadott minket ismét. A hegyen már vidámabban baktattunk tovább, élveztük, hogy fű simul a talpunk alá és szilárdat érzünk, nem pedig azt, hogy mikor korcsolyázik egyet önállóan a lábunk. A falu ismét alattunk terült el, csak most a másik oldalról szemlélhettük meg. A Kálvária-hegyen is volt egy ellenőrző pont, ezt elhagyva egy kellemes lejtő következett, mind a hatan elkezdtünk lefele szaladni. Olyan jólesett ez a kis rohanás, meg se akaródzott állni, jó darabot tettünk meg így. Sík vidékre értünk le, jobbra a Benta patak, s az országút tőle nem messze, balra mezőgazdasági földek. Mi megpróbáltunk a kocsiúton, a sárban - illetve talpon - maradni. A kis patak pici vísesésekkel tarkítva futott mellettünk. Nemsokára már a Biai horgásztó mellett vezetett utunk, körülötte a rengeteg némaságba burkolt üdülő. A tavat elhagyva átkeltünk a Benta patakon, az országúton is átmentünk, s a Gesztenyés vendéglő mellett balra fordultunk rá már egy kisebb erdei ösvényre. Ez egész járható volt. Sóskútat elhagyva szinte végig én mentem elől, kezdtük úgy érezni, egész jól belejöttünk a gyaloglásba, mert néhány embert is lehagytunk. Tempóztunk rendesen, persze, mindig később jövünk bele mindenbe.

Errefele ismét elég sok fenyővel találtuk szembe magunkat, üdítő zöldnek hatottak a kihalt tájban. A sár mindenütt állt rajtunk, így egy alapos kézmosáshoz elegendő volt néhány fenyőágat megsimogatnom, s egy kis időre megszabadultam a sártól. A következő állomás a Nyakas-kő volt, de a nevet csak akkor értettem meg, amikor a mellette levő dombra felkapaszkodva visszanéztünk, és kirajzolódott a kő furcsa alakzata. Szép volt. Erre a dombra felmászni is igen élvezetes volt, mert az ember nem tudta eldönteni melyik fűcsomó legyen szimpatikus, amelyikbe belekapaszkodjon, mert a csúszásveszély itt is remek volt. Mint valami pókok a meredek falon, igyekeztünk felfelé kúszni. Viszont a kilátás fantasztikus volt, megért volna legalább egy fényképet, de hát reggel, otthon, amikor kimentem az erkélyre, s felnéztem az égre, le kellett akasztanom a nyakamból a gépet. Innen jól lehetett látni a Biai horgásztavat is, ahol nemrég jöttünk el, és jobbról már Biatorbágy - a cél is kibukkant az esőfüggöny mögül. Még egy jó darabon a Madárszirten haladtunk, a panoráma azért nem volt teljes, hiszen a távolabbi hegyeknek még csak a körvonala sem bontakozott ki, pedig tudom, hogy ott vannak. Az országút keskeny csíkja mélyen lenn kanyargott. A falu szép volt a magasból letekintve, de még távolinak tűnt. Szinte sajnáltuk, hogy nemsokára a célegyenesben leszünk. Derékig úgyis sárosak voltunk már, deréktól felfele meg csuromvizesek, igazán nem volt gond hogy egy vizes fűtengeren is átkeljünk.

Beértünk Bia egyik - ilyenkor kihalt - üdülőövezetbe, majd nemsokára találkoztunk végre a piros jelzéssel is, s egy kis emelkedő után a Szily kápolnához jutottunk, az utolsó előtti állomásra. Az út java ezután következett, egy sártengerré vált meredek domboldalon. Ez volt a hab a tortán, akarom mondani a legcsúszósabb út. Nemcsak, hogy meredek szakasz következett, de mindent olyan óriási sár borított, hogy túltett utunk eddigi szakaszain. Talpon maradni nemigazán lehetett, mivel lábunk a gravitációnak, s nem nekünk engedelmeskedve indult el. A hasra vagy hanyattesés helyett én a négykézlábra ereszkedést választottam, a kritikus helyzetekben. Ez talán egy fokkal jobb volt. Igen ám, de így a kezembe levő nylonzacskóba bujtatott térkép a kávébarna színt kezdte magára ölteni, s minden látszott rajta, csak az útvonal nem. Kár, hogy nem láthattam magunkat távolról, biztos érdekesen festhettünk volna, ahogy ott kapaszkodunk minden kis gallyba bele. A "sáróceánt" magunk mögött hagyva teljesen lapos vidékre értünk le, itt volt a Lőtér, az utolsó hely, ahol pecsételtetnünk kellett. Csodálkoztam, hogy a cetli még egy darabból áll, és mind a hatunkét szét lehetett hámozni egymástól.

Innen már egy egyszerű séta volt be a faluba. Örültünk is, amikor megpillantottuk a Viadukt ívét, íme ott a cél. Sikerült a táv! A faluba érve egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés. Nem igazán szalonképes állapotban voltunk. Nadrágunk inkább barna volt, mint bármi más színű, s sár állt rajta, mintha valami új divatot alkottunk volna. A cipőnk szintén felvette az erdei talaj színét. Súlyunk biztos megnőtt, hiszen a sár vidáman terpeszkedett el rajtunk. Mind a hatunk haja csuromvizes lett, mintha zuhany alól jöttünk volna ki, vagy esetleg egy kádnyi víz-agyag szuszpenzióban való fürdőzést feltételezhettek rólunk. Úgyhogy szerintem fantasztikusan festhettünk. Mi voltunk a földből előbujt ázott ürgék.

Negyed három után értünk a Viadukthoz. Több, mint hat óra kellett első nekifutásra. Visszafele sokkal gyorsabbak voltunk, sikerült belejönnünk, s megéreztük a túra ízét is. A papírok, amiket le kellett pecsételtetnünk úgy néztek ki, mintha kimostuk volna, azon a határon álltak, amikor még a papírt egy erősen használt papírzsebkendőtől meg lehetett különböztetni. Oklvelünket, kitűzőnket hétfőn a suliban kapjuk meg a tanárunktól, hiszen most nem is tudnánk hová elbújtatni az eső elől... Bia utcáin menve a vasútállomás felé, már nem is igen vettük figyelembe a tócsákat, sárfoltokat. A reggeli kikerülgetéseknek nyoma sem maradt, ezek a gyerektócsák fel sem érhettek az óriás tengerekkel fenn a dombokon, nyugodtan átcaplattunk rajtuk, szebbek már úgysem lehetünk. A vonatunkra felszállva már erősen feltűnést keltettünk. Láttam, ahogy végignéznek rajtunk az emberek... Túránk véget ért.

Azóta is kedvenc túrám a Bia 25, holott több tucat túra követte már, szerte az országban, sok száz kilométert legyalogoltunk. Volt, hogy egyedül, majd a férjemmel kettesben. És legutóbb néhányszor már a legnagyobb gyerkőc is velünk tartott. A Bia túrát évek óta újra és újra végigjártam, majd lassacskán a terhességek miatt elmaradoztak a kirándulások. Aztán pedig inkább zöldre vágytam - ez a kora tavaszi idő nekem túl kopasz, most már harsogó zöldben is szeretném látni ezt a vidéket, így magunk kalandoztunk errefelé - a nyár kellős közepén.
Esőben, sárban, milyen más a hangulat; azt hiszem látszik, melyik kép készült napsütéses, vagy dagonyázós-saras-ködös időben...

Írta: www.medea.hu