Omis - Horvátország

Három gyerekkel életükben először a horvát tengerpartra


Nyár. Tenger! Egyértelmű a választás. Vagy mégsem? Mit válasszak, ahol sok-sok homokot találunk, és nagyon közel van hozzánk? Életünkben először kocsival délnek indulunk. Legyen Horvátország, és szárazföld, hiszen láttam évekkel ezelőtt, hogyan tuszkoltatják be a kocsikat a kompra. Na, nekünk ez a centizgetés nem való. Némi keresgélés után Omis melletti Duce falucskára esett a választás, amit a prospektus ragyogó homokos partként ecsetelt. Remek. Látom lelki szemeim előtt, hogy a szokásos betonból öntött placcról hogyan is jutna el az egyből derékig érő vízbe a három csemeténk. Egyikük ráadásul még egy éves sincs... Ezt a homokos partot hát nekünk találták ki!

Forgatjuk a térképet, hogy s mint merre menjünk. Hiszen egyszer már jártunk Horvátországban, de akkor egyszerű volt: utazási iroda, busz s hoztak-vittek minket. Pár hónapja vettük meg 12 éves mikrobuszunkat, s itt az ideje egy hosszabb úton is kipróbálni. Az út amúgy is izgalmasnak ígérkezett: mikor máskor, mint életünk első autójával a harmincas éveink derekán, három csemetével vágjunk neki a világnak?

Néhány nap, s egy ragyogó július reggelén elkezdtük mikrobuszunk feneketlen hátsó részébe hordani a cókmókjaink hegyeit. Egy táskányi utazóágy, egy táska babakaja, egy táska strandcucc, felnőtt ruha, gyerekruha, konzerv... Állj! Ez mikrobusz, nem egy Kamaz! Ígyhát a két babakocsi, a babahordozó s hasonló csemegék az utastérbe kerültek. Szóval, sikerült beférnünk a kilencszemélyes mikrobuszba, három gyerekkel, mi ketten, és anyósom. Hatan csomagjainkkal zsúfolásig töltöttük minden létező helyet.

Sztráda, határ, sztráda. Tulajdonképpen hová is rohanunk? Le is jöttünk azonnal az autópályáról, s többet vissza sem mentünk rá. Délután két óra sincs; Karlovacban néhány órás nézelődés, majd szálláskeresés. Legnagyobb megdöbbenésünkre, töredék áron, mint amiket az interneten láttunk. Sobe - áll kinn a szócska, gondoljuk szobát jelent, és az egyetlen csillaggal jellemzett táblánál be is csöngettünk. Második alkalomra találtunk éjjeli szállást. Cuccolhattunk ki. Reggel meg vissza mindent...

Innen megváltozott utunk jellege. Kis utacskákon haladtunk (nuku útdíj, nuku tömeg, nuku kerülő), falvakon, hegyeken át. Ahol tetszett megálltunk, hol egy templomtoronynál, hol egy viaduktnál, hol várnál, hol egyszerűen egy panoráma parkolóban... Élveztünk minden egyes pillanatot, meg persze fotóztunk is. Soha nem vezettünk ennyit, még életünkben sem igazán, így kitaláltuk, hogy férjemmel száz km-enként váltjuk egymást. Bevált, nem fáradtunk el.

Fél négy. Tengerpart. Apartmanunk teraszáról csodáljuk a közeli tengert. Első találkozás a tengerrel. Mindenki levonul: ünnepélyes bevonulás a homok és a tenger birodalmába. A legnagyobb gyerkőc azonnal fut a tengerhez, a középső óvatosan méregeti, s lassan ballag oda, a legkisebb, lévén menni sem tud, négykézláb forog, nem tűnik fel neki a víz még. Beállunk a tengerbe, nézzük, megyünk benne. Anyósom is életében először lát tengert, a hetven éves és az egy éves rácsodálkozik a tájra: nézzük, és élvezzük, ahogy lágyan lábunkhoz csapódik a kis hullámhegyecske. Toccsan egyet a víz, ami nekünk gyenge mozzanat, legkisebbik picurunknak hatalmas nyakleves. Csak nézi, hol is van ő?

A következő két nap ki sem mozdulunk a vízből. Vagyis a strandról, ami még soha nem fordult elő velünk. Velünk, akik csak jövünk-nézünk-mászunk-utazunk, hogy bírjuk ki egyhelyben? Csodásan! Csak nem öregszünk? Vagy úgy elrobogott az idő kagylókeresgéléssel a homokban, a srácoknak a búvárkodás tanítgatásával, hogy harmadnap jutottunk el Omisba.

Omis teljesen összenőtt Duce-val. Kisváros csodás hangulatú óvárossal. Egy nap alatt mindenhol megfordultunk, kezdve a régi őrtoronnyal. Kilátás a javából. Omis a hegyek és a tenger találkozásánál áll, a Cetina folyó is itt ömlik a tengerbe. Hegy, völgy, folyó, tenger, rom, panoráma, ragyogó napsütés, kánikula, kék ég, együtt, egyszerre. Éjjel pezsgő élet, zene, a kivilágított hamisítatlan tengerparti városka hangulatával, ezernyi árussal.

Splitbe kilenc éve már jártunk, de a gyerekek ugyanúgy élvezték az ókori Diocletianus palota zegzugos utcácskáit, mint anno mi. Igaz ugyan, hogy a torony legtetején egy kicsit elbizonytalanodtak, de a kilátás lenyűgöző volt. Akkoriban filmre fotóztam, most végre számolatlanul is készíthettem a digitális fényképeket. Számunkra is új volt, hogy a föld alatti kazamatákból újabb részeket nyitottak meg, illetve valami borzasztó lámpaoszlopokkal elrondították a palota és a tenger közti sétányt...

Ha már van kocsink, hát induljunk a hegyekbe. Mert mondanom sem kell, Splitbe a helyi busz adta kényelmet használtuk ki: apartmanunk előtt be, a palotánál ki. És nem kell parkolás miatt vacakolni, meg a tömeget kerülgetni a kocsival. Arról nem is beszélve, hogy hajlamosak vagyunk még eltévedni is. Bizony. Még város nélkül is, hát még egy nagyvárosban...

Tehát a program: hegyek. Célnek Imotski városát néztük ki. Odáig is kacskaringós az út, főleg, mikor Omisban a folyó parton indultunk egyre jobban felfelé. Eldugott falvak, pici utak, erődszerű zömök templomocskák, lapos harangtornyokkal. Fehér kőházak, vakolatlanlul néznek farkasszemet a ragyogó kék éggel. Imotski városa a két tóról nevezetes. Kb. kétszáz méter mélyen, egy-egy lyukat látunk, benne a Vörös tó, illetve Kék tó nevű tavacskák. Igazán remek látvány, s nézzük a hangyaméretű emberkék fürdését is e feneketlen mély vízben. Vajon hány óra alatt kapaszkodnak vissza? És a hegytetőn egy kis séta: egy erőd romjai a jutalom. Újabb panorámával a falura, és a hegyekre. A srácok addig középkori csatát vívnak a romokon. Mi szorgalmasan fotózzuk, videózzuk a tájat, és igyekszünk megörökíteni a hirtelen kialakult naphalót a Nap körül. Ez azért igencsak ritka jelenség...

Innen némileg kalandos úton haladtunk Studenci felé, még talán láttuk is a bosznia-hercegovinai határt. A részletes, papíralapú térképen nem sikerült azonosítani tartózkodási helyünket, de mentségünkre legyen mondva, hogy a GPS navigátor is azt jelezte, hogy elhagytuk a világunk lakott részét...Mindenesetre valahol a Rancici tavak sokaságát láttuk (a GPS szerint a vízben fürdünk), a hegyek közé ékelve. Estére pedig mégiscsak megtaláltuk Studenci városkát, ahol lekanyarodtunk a tenger felé. S hazafelé az Omisba a hegytetőról levezető szerpentint is kipróbáltuk: a 360 fokban tekergő úton élvezet volt vezetni. Persze csak akkor ha valami gyorsröptű kocsi nem akar felfele robogni...

Makarska. Utolsó napunk fénypontja. Ez délebbre van Omistól, ennyire lenn még nem jártunk. Nagy vidáman nekilódulunk, s lám, lám, egyszer csak a kétezer méteres hegyek közepén járunk! Tessék? Az utunkat a térkép a tengerparton jelezte. Bár tényleg igaz, alattunk a víz, felettünk a hegy. És mi meg ott állunk középen... A hegy közepén vezet az út: nézünk előrefelé, tényleg, az a mini kis fehér madzag lenne az út, rajta a bolhányi járművekkel? Ég és föld között félúton? És ott fogunk mi is menni... Élveztük az utat - és minden létező panoráma-öbölben megálltunk fotózni-videózni. Ennek köszönhetően tíz óra után érkeztünk meg Makarskába, s olvastam, hogy délelőtt már nincs parkoló. De hogy ennyire ne legyen, még fizetős helyen se??? Beálltunk egy méregdrága parkolóba, mert a rémhírek miatt nem mertük csak úgy otthagyni valakinek a házánál, vagy az útszélen, mert csurig pakolták megállni tilos táblákkal az utcákat.
Bejártuk a városkát, a szokásos felszereléssel: babakocsi, hátizsák: étel-ital gyerekeknek, fotó-videópakk, pelusok, popsikrémek társaságában. A kagylómúzeum fura nyitvatartását épphogy elcsíptük. A sok-sok hajó, vitorlás ring, ódon templom nyúlik az égbe, szűk utcák kanyarognak körülötte. És ehhez hozzájárul a megdöbbentően zsúfolt strand... Nem lehetett lemenni a tengerpartra, a fehér zúzottkő parton éppen le tudtam egyedül evickélni egy fotó erejéig. Először azt hittem mindenki kinn fekszik a parton, annyi az ember. De nem, a víz is alig látszott az emberektől... Hiába, ez a híres Makarskai Riviéra: hatalmas, kétezer méteres hegyek közvetlenül a tengerparton, ragyogó kék ég, közte picinyke házacskák, égbeszökő templomtoronnyal. Szép, szép, de tömött. A mi kis homokos, kevés emberes partunkat emlegettük.

Továbbindultunk egy kis fürdés reményében. Nehéz letérni a főútról, s ha már letértünk, nehéz megállni. Nekünk csak azért sikerült, mert egy autó pont akkor jött ki egy háromautós - fizetős - parkolóból, mikor mi odaértünk. Tucepi városkában fehér kő a parton. Menni nem lehet rajta. Strandcipő is kell a gyerekekre. És van egy tenyérnyi hely a három méter széles parton. Beszuszakolódtunk a zsebkendőnyi placcra. Hosszúnak, hosszú part, de ez is zsúfolt.

Szombaton már reggel indultunk is haza. És mégis vasárnap este fél tízre érkeztünk meg. Majd 800 km sztráda nélkül. Két nap alatt. Közben persze fél napot Klis csodaszép várában töltöttünk el. Férjem anyukája bevállalta a kocsiőr feladatát, hogy a teljes kocsi rakományt vigyázza, míg mi meghódítjuk a hatalmas várat. Falakon sétáltunk, belső, külső udvarát bejártuk, és Split panorámájában gyönyörködtünk. Az Adriai tenger türkiz kékje csillog végeláthatatlanul, és itt kezdődik a Brac sziget, itt ér véget Ciovo szigete.
Déltájt Sinj városkában egy kis séta, a várához nem tudtunk felmenni kocsival, gyalog meghódítani nem maradt időnk rá. Mint ahogy Knin várához is szívesen felmentünk volna, de estig Karlovac alá akartunk érni, hogy világosban keressünk szállást. Este hatkor, második próbálkozásra lett is szobánk, szintén olcsón. (Az olcsó esetünkben azt jelenti, hogy kb. 9 ezer Ft egy háromágyas-fürdőszobás-teraszos szoba. Egye csuda, mindnyájan beszuszakolódtunk ide: csomagjainkból tornyot építettünk. Egy éjszakát fél lábon is kibírunk, akarom mondatni, fél ágyon...)

Vasárnap, irány Zágráb. Nem a sztrádán mentünk, így végtelen hosszan egybenyúló városon át mentünk vagy harminc km-t Karlovactól. Zágráb - felváltva őriztük a kocsit, de így is öt-hat templomba bejutottunk, főterét, szobrait megkereshettük. Délután kettőkor már indultunk is tova, kerültük a főutat, így hamarosan már kukoricatáblák mellett kanyarogtunk. Hát, talán azért a szántóföld és földút kimaradhatott volna... Határ. Pécsen át hazafelé, Pestet kikerülve jöttünk meg...

10 nap, egy csodálatos élmény, gyerekeknek, nekünk, anyósomnak, egyaránt. Omis, Duce, Split, Makarska, Imotski, s az úton megállva: Karlovac, Klis, Sinj, Zágráb csodás városok számunkra, már nem csak egy ismeretlen név a térképen.

Írta: www.medea.hu